Tegnap arról írtam, hogy könnyebb lesz, ha megszabadulsz mérgező titkaidtól. 
Tanácsolni könnyű, majdnem annyira, mint azt, hogy fogyj le. 
Megcsinálni már jóval komplikáltabb. Hogy miért? Mert ragaszkodsz ezekhez a titkokhoz. Az éned részéve válnak. Ha valamiért haragszol magadra, ha kell egy kép a negatív énedről, ha önbüntetnél egy kicsit, elég csal elővenned ezen titkok egyikét, rágódni rajta egy sort és garantált a rossz kedved. Persze ezeket nem direkt csinálod, de csinálod, igaz?
A titkok ellenszere a nyilvánosság. Nem, nem kell nyilvánosan megszégyenítened magad. De ki kell mondanod, ha van rá lehetőséged, bocsánatot kell kérned. Ha nem, akkor is beszélned kell róla. Nem feltétlen a párodnak, vagy a legjobb barátodnak, inkább olyannak, aki tuti megért és az se baj, ha megváltozik a véleménye rólad (nem fog). 
Két ember is tökéletes erre a szerepre, az egyik a pap, a másik a pszichológus. Garantált a titoktartás, és nem kell látnod többé, ha nem akarod. De végre kibeszélheted magad. Megnézheted más szemszögből is a történeted. Kisírhatod magad és fellélegezhetsz a végén.
Ha nem akarsz beszélni róla, még mindig le is írhatod, terápiás jellege van a nyilvánosságnak is, akár egy anonim blog formájában, de ha kevésbé vagy exhibicionista, leírhatod egy papírra is, amit utána elégethetsz. 
A lényeg, hogy add ki magadból. Segíteni fog, tényleg.